VisszaA 2026-os labdarúgó-világbajnokság visszatekintője

Ezt a cikket júliusban teljes egészében a világbajnokságnak és annak összefoglalójának szenteljük – ilyen alkalom ugyanis csak négyévente adódik. A történelem legtöbb csapatot felvonultató tornája olyan látványosságot nyújtott, amilyet ritkán látni, még ha az időzónák és a mérkőzések beosztása miatt alaposan meg is zavarta az alvási ritmusunkat. De megérte. Most, néhány nappal a döntő után, itt az ideje, hogy visszatekintsünk – hogyan lett Spanyolország világbajnok, miért volt talán az övé a legnehezebb út a döntőig, és miért gondoljuk úgy, hogy néhány egyéni díj véleményünk szerint nem oda került, ahová kellett volna.

A döntő, amely jóval a gól előtt eldőlt

A hosszabbítás 106. percében a szurkolók végre megkapták azt, ami az első perctől kezdve érződött a levegőben – Spanyolország gólját. A csereként beállt Ferran Torres Nico Williams fejes passzát követően kíméletlenül a hálóba lőtte a labdát, ezzel eldöntve a 2026-os labdarúgó-világbajnokság New Jersey-i döntőjét. A végeredmény, 1-0, szoros eredménynek tűnik. A mérkőzés valósága azonban egészen más volt.

Spanyolország a teljes mérkőzés alatt 20 kaput eltalálva 12 lövést adott le. Argentína ezzel szemben a rendes játékidőben egyetlen kapura lövést sem tudott produkálni, és első lövésére egészen a hosszabbítás második félidejéig kellett várnia – a teljes mérkőzésen mindössze két lövése volt. A várható gólok (xG) mutatója 1,94–0,20 arányban zárult a „La Roja" javára. Az argentin kapusnak, Emiliano Martíneznek rekordot érő, 11 bravúros védést kellett bemutatnia – ennyit még soha nem védett kapus egy világbajnoki döntőben –, csapata azonban ennek ellenére is kétszer versenyt futott az idővel, mert a gólt valójában nem lehetett megakadályozni, csak elodázni. Emellett a második félidő hosszabbításában Enzo Fernández második sárga lapja miatt kiállítást kapott, így Argentína embert emberre veszítve játszotta végig az utolsó húsz percet.

Érdekes, hogy még számos argentin szurkoló – köztük mi magunk is – kénytelen volt beismerni egy kellemetlen igazságot a mérkőzés közben: a jobb csapatot néztük. Nem azért, mert nem Messinek vagy az argentin stílusnak szurkoltunk volna, hanem mert az első perctől kezdve világos volt, hogy csak idő kérdése, mikor talál rést a spanyol pontosság és türelem. Ez a futballnak szóló szurkolás volt, nem csupán a mezszíneknek.

Két út a döntőig – egyik sima, másik tele adrenalinnal

Ha megnézzük, hogyan is jutott el valójában a két csapat a döntőig, egy paradoxont fedezhetünk fel. Spanyolországnak papíron „könnyebb" eredményei voltak, de összehasonlíthatatlanul nehezebb ellenfeleken jutott át. Argentínának drámaibb mérkőzései voltak, de kevésbé félelmetes csapatok ellen.

Spanyolország útja:

• H csoport: 0-0 a Zöld-foki-szigetek ellen, 4-0 Szaúd-Arábia ellen, 1-0 Uruguay ellen (csoportgyőztes)
• Egyenes kieséses szakasz 1. fordulója: 3-0 Ausztria ellen
• Nyolcaddöntő: 1-0 Portugália ellen
• Negyeddöntő: 2-1 Belgium ellen
• Elődöntő: 2-0 Franciaország ellen
• Döntő: 1-0 Argentína ellen (hosszabbítás után)

Figyeljük meg az ellenfeleket: Portugália Cristiano Ronaldóval, Belgium, majd végül Franciaország Mbappéval – három csapat, amely a torna esélyesei közé tartozott. Spanyolország egyetlen hosszabbítás nélkül, egyértelmű mérkőzés-kontroll mellett győzte le őket.

Argentína útja:

• J csoport: győzelmek Algéria, Ausztria és Jordánia ellen (csoportgyőztes)
• Egyenes kieséses szakasz 1. fordulója: 3-2 a Zöld-foki-szigetek ellen (hosszabbítás után)
• Nyolcaddöntő: 3-2 Mexikó ellen (fordítás, Messi két góljával)
• Negyeddöntő: 2-1 Svájc ellen (hosszabbítás után)
• Elődöntő: 2-1 Anglia ellen (fordítás az utolsó percekben)

Argentína „foggal-körömmel" jutott át a tornán – kétszer volt szüksége hosszabbításra, kétszer kellett fordítania a mérkőzés legvégén kedvezőtlen állásból. Idegtépő látványosság volt, ugyanakkor azt is mutatja, hogy a csapat a torna egésze alatt a határon egyensúlyozott. Spanyolország ezzel szemben futballszempontból nehezebb ellenfeleken jutott át jóval kevesebb drámával, és csak a döntőben – egy papíron „csupán" címvédő, Messivel felálló ellenfél ellen – kellett végül hosszabbításig mennie. Éppen ez a mi érvünk arra, miért volt Spanyolország útja valójában a nehezebb: nem a kicsikart eredmények száma alapján mérve, hanem az ellenfelek minősége és rangja alapján, akiket egymás után kellett legyőznie.

Nem a legjobb keret, hanem a torna legjobban felkészített csapata

Ha tisztán nevek és a játékosok piaci értéke alapján kellene összeállítani a 2026-os világbajnokság legerősebb keretét, Spanyolország valószínűleg Franciaország, Portugália vagy Anglia mögött végezne. Ezeknek a csapatoknak az egyes posztokon olyan sztárjaik voltak, akikről hosszan lehetne vitatkozni. Spanyolország azonban valami mást mutatott meg – hogy a világbajnokságot nem csupán egyéni tehetséggel, hanem az utolsó részletig begyakorolt, kollektív rendszerrel lehet megnyerni.

Ez olyan munka, amely nem a tornára történő nevezéssel kezdődik, hanem már az utánpótlás-akadémiákon és a korosztályos válogatottakban – ugyanaz a kombinatív, pozíciótudatos játékstílus, amelyet a spanyol gyerekeknek kicsi koruktól kezdve beleplántálnak, hogy a felnőtt válogatottban semmiféle beilleszkedési időre ne legyen szükség. Az eredmény egy olyan csapat, amely pontosan ugyanazon a futballnyelven tud játszani, függetlenül attól, hogy éppen ki lép pályára – és ez Észak-Amerikában döntő előnynek bizonyult.

Ennek a megközelítésnek a jelképe két tinédzser, akik a tornán megmutatták, hogy a kor csupán egy szám: Lamine Yamal és Pau Cubarsí, mindketten tizenkilenc évesek, mindketten teljesen otthonosan mozogtak a bajnokcsapat kulcsjátékosának szerepében. Cubarsí még a torna legjobb fiatal játékosának járó díjat is elvitte, ezzel a versenyben legyőzve csapattársát, a nála csak néhány hónappal fiatalabb Yamalt.

A torna legjobb spanyol játékosának mi mindenképpen a csapatkapitány Rodrit tartjuk. Egyetlen gól nélkül is képes volt a játékirányításával, helyezkedésével és a mérkőzés tempójának kontrolljával egyben tartani az egész csapatot mind a nyolc mérkőzésen keresztül – és végül ő vitte el a torna legjobb játékosának járó Aranylabdát is.

Messi és a kérdés, ki érdemelte volna meg jobban az Aranylabdát

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amellyel véleményünk szerint sokan nem értenek egyet, akárcsak mi. Rodri megérdemelten kapta meg az Aranylabdát a kollektív hozzájárulás és a Spanyolországban betöltött szerepe szempontjából. De ha a tornát egészében nézzük – mit tudott elérni a harminckilenc éves Lionel Messi –, nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy a díjnak idén más kezekben kellett volna landolnia.

Messi olyan pozícióból vezette Argentínát a döntőbe, amilyenből senki más játékostól, ilyen korban, nem várták volna el. Két góljával a Mexikó elleni nyolcaddöntőben megfordított egy olyan mérkőzést, amelyet Argentína veszített. A negyeddöntőben Anglia ellen mindkét gólnál gólpasszt adott a drámai, utolsó percekbeli fordítás során. Ő volt az, aki mérkőzésről mérkőzésre olyan helyekre húzta a csapatot, ahová önmagában nehezen jutott volna el. Végül be kellett érnie az Ezüstlabdával – ez a sorban a második olyan díj, amelyet a történelem egyetlen játékosaként már korábban is megnyert. Megértjük a Rodri melletti érvelést, de véleményünk szerint Messi volt a torna egésze alatt az a játékos, akiről mindenki beszélt, és akitől mindenki tartott. Ennek pedig szerintünk nagyobb súllyal kellett volna esnie latba a torna legjobb játékosának járó díjnál, mint amennyivel végül esett.

Az Aranykesztyű, amely talán másvalakit illetett volna

Hasonlóan vitatott a torna legjobb kapusának járó díj is. Az Aranykesztyűt a spanyol Unai Simón nyerte, a nyolc mérkőzésből rekordot jelentő hét kapott gól nélküli mérkőzésnek és a torna egésze alatt mindössze egy kapott gólnak köszönhetően. Első pillantásra fantasztikus mérleg. Ha azonban mélyebbre ásunk a számokban, kiderül, hogy Simónnak valójában nem volt sok dolga – a teljes tornán mindössze 10 védést jegyzett, vagyis a legkevesebbet az összes elit kapus közül a záró szakaszban.

Összehasonlításképp: az argentin kapus, Emiliano Martínez a teljes tornán 20 védést mutatott be – ebből 11-et kizárólag a döntőben, amivel minden idők rekordját állította fel a világbajnoki döntőben védett labdák számában. Más szóval, Martínez egymaga a döntőben több lövést hárított, mint Simón a nyolc mérkőzésen összesen. Igaz, a kapott gól nélküli mérkőzéseknek és a megőrzött gólszámlának megvan a maga súlya, és Simón mérlege kétségtelenül történelmi. De ha az Aranykesztyűt teljesítményért, nem csupán az eredménytáblán szereplő számért kellene odaítélni, nehezen tudunk nem egyetérteni azzal a véleménnyel, hogy idén inkább Martínezt illette volna meg.

Egy korszak formátumának vége?

És van még valami, ami történelmi mérföldkővé teszi ezt a tornát – lehet, hogy ez volt az első, egyben az utolsó 48 csapatos világbajnokság is. A FIFA elnöke, Gianni Infantino ugyanis nem sokkal a döntő után megerősítette, hogy a szervezet a torna után megvizsgálja a 64 csapatra való bővítés lehetőségét a 2030-as évre, amikor az első világbajnokság százéves évfordulóját ünneplik. A javaslatot egyelőre nem hagyták jóvá, és számos nemzeti szövetség ellenállásába ütközik, de ha keresztülmegy, azt jelentené, hogy a 48 csapatos formátum, amelyet éppen most láthattunk, csupán átmeneti állomás volt valami még nagyobb felé.

Bárhogy is legyen, a 2026-os világbajnokság emlékezetes marad mint olyan torna, amely esélyt adott a kisebb futballnemzeteknek, fantasztikus történeteket hozott a táblázat mindkét végén, és végül olyan csapatot koronázott meg, amelynek papíron talán nem volt a legcsillagosabb kerete, de valami értékesebbje volt – egy rendszer, amely működik, függetlenül attól, hogy éppen ki viseli a mezt. És talán ez a legfontosabb tanulság, amit Észak-Amerikából hazavihetünk.